Már-már közhelyszámba megy, hogy valamennyi későbbi kötődésünk a korai újszülött–gondozó kapcsolaton alapszik. Az e korban bevésődött élmények irányítják felnőttkori viselkedésünket, elvárásainkat – ez nem azt jelenti, hogy nem korrigálhatók, de mindenképpen meghatározók.

Ezen korai tapasztalatok közül az egyik legfontosabb szerep épp az érintésnek jut. És bár az érintések a magzatkortól a halálunkig elkísérnek minket, a testi kontaktus két leginkább kitüntetett periódusa a csecsemőkor és a szerelem időszaka.

Hogy kinek mennyi elég az érintésből, a simogatásból, milyen közel engedi magához a másikat, az nagyon egyéni dolog, de élethelyzettől és kognitív kiértékeléstől is függ. Nincs érintés „csak úgy” önmagában, minden érintéshez jelentések kapcsolódnak:

egy elmaradt ölelésnek éppúgy üzenete van, mint egy homlokra adott puszinak.

Ha valaki több figyelemre, simogatásra vágyik, mint amennyit kap a párjától, óhatatlanul jelentést tulajdonít neki: „Azért nem ölel meg, mert már nem szeret”; „Biztos túlságosan meghíztam”; és így tovább. Ha viszont megszabadítjuk ezeket a gondolatokat a jelentésüktől, gyakran kiderül, hogy egyszerűen csak eltérőek az igények, és nem a feltételezett ok áll a háttérben. Ezek a különbségek rendszerint már a kapcsolat elején is léteznek, de akkor még az a narratíva van érvényben, hogy „egyek vagyunk”, és „ő egy nagyszerű ember”, ami felülírja az olykor nagyon is különböző igényeket. Ezekre az egyéni elképzelésekre ráadásul társadalmi elvárások is ráépülnek. Ha valaki túl soknak vagy túl kevésnek ítéli meg az intimitást a párkapcsolatában, azt sem árt kibogozni, hogy vajon az elvárásai mennyire a sajátjai… Pusztán arról is lehet szó, hogy már a szülei is így csinálták, vagy a tévéreklámokból „tanulta”, hogy a férj hazaérkezéskor mosolyogva megöleli, megsimogatja a feleségét, tehát ennek így „kellene” lennie. A valós igényre csak a burkolt elvárások lehántása után derülhet fény.