Senki nem születik ilyennek
Nem lesz eredendően boldogtalanságra ítélve, csak útközben válik, torzul ilyenné. Képtelenség, hogy egy kisbaba, egy kisgyermek ne kacagjon… Bár Endrével ezt hitették el a szülei. Hogy világéletében mogorva, ádáz kiskölyök volt, hogy hiányzott belőle az öröm képessége – és összeszaladtak a szomszédok, ha hajlandó volt elmosolyogni magát.
Nehéz kereszt, pokolian nehéz útravaló ez. És Endre még 35 évesen is cipelte ezt a keresztet. Hozzánőtt. Elviselhetetlen természetű ember volt tele dühvel és betegségekkel.
Akkor jött el hozzám, amikor már a többedik orvos mondta neki azt, hogy nincs újabb diagnosztizálható betegsége, „érje be” a magas vérnyomással, a pajzsmirigy alulműködéssel, a gerincsérvvel, és a hét éve diagnosztizált klinikai depresszióval… Az átmeneti lebénulásai és fantomfájdalmai lelki eredetűek. Nincs több CT, nincs több MRI, nem kell tumor marker, nem kell sclerosis multiplex teszt – járjon utána a saját történetének, hagyja az orvosozást!
Endre nem szerette az embereket, nem szerette a lakását, nem szerette a munkáját, nem szerette a nyarat, gyűlölte a telet, nem volt párkapcsolata, a családjával harcban állt, barátai nem voltak, a kollégáival nem járt össze… Ezen a ponton kezdtük a munkát. Sok időbe telt, mire hajlandó volt másról is beszélni, mint hogy ki bántotta aznap, kiben csalódott, hol verték át, ki nézte hülyének, ki gyalogolt át rajta, hogy mennyire rossz hely a világ, hogy „minekélazember”. Nehezen lépett át ezen a működésmódon, hisz nem ismert más energianyerési formát.
Viszont fergeteges humorérzéke volt – az az igazi cinikus, fekete humor – és rajongtak érte a gyerekek is. Mivel az ő ösztöneik csalhatatlanok, egyértelmű volt, hogy a vitriolos arckifejezés mögött ott rejtőzködik az igazi Endre, aki valahol útközben felejthette el a nevetést.
Forrás: eletszepitok.hu; Kép forrása: pixabay.com