A gyermeki lét csodálatos időszakában minden gyermek képlékeny, mint a gyurma, és bármilyen érzelmi, fizikai vagy szellemi élmény, tapasztalat éri, annak lenyomatát örökre megőrzi. Ezeknek a megváltoztatását legtöbben felnőtt korban, tudatos felelősségvállalással, és önismerettel, lelki munkával érik el. Valójában minden gyermek, feltétel nélküli szeretettel születik meg, s egy darabig szüleikre, mint egy Istenre néznek fel.

A sikert erősen behatárolja a gyermekkor. Ha a szüleink és nevelőink nem voltak érett kiegyensúlyozott és szerető személyiségek, akkor nem abban a szeretetben nevelkedtünk, amire szükségünk volt, hogy felkészüljünk a boldog élethez. A szülők nagy része próbál felkészülni erre a csodás kihívásra és a legnagyobb szeretetével viszonyulni a kapcsolathoz. Sokan már gyermekkorukban készülnek és elhatározzák, hogy másképp fogják csinálni, mint a saját szüleik, és biztos, hogy jobban fogják csinálni. De ez nem jár együtt azzal, hogy saját gyermekkori fájdalmaikat és félelmeiket feloldják, vagy, hogy szüleikkel lévő kapcsolatukat rendezzék, megbékéljenek, megbocsássanak mindent, önmaguknak és szüleiknek egyaránt.Azzal sem sokan dicsekedhetnek, hogy minden szinten felnőtt, egészséges személyiségek, a saját életüket élik, mert ismerik és elfogadják magukat és vállalják is magukat, a vágyaikat, a szükségleteiket. Ez az önismeret és önelfogadás vezet a kiegyensúlyozott, boldog és békés élethez. Ha a saját életünket éljük, akkor elégedettséggel viszonyulunk önmagunkhoz és másokkal is elfogadóbbak vagyunk.

Ugyanakkor a neveléssel kapcsolatban a legtöbben azt képzelik, hogy ha elméletben tisztában vannak vele, mi a helyes viselkedés, ezzel biztosítva van az is, hogy a gyakorlatban sikeres szülővé válnak, és meg tudják tanítani gyermeküknek a helyes viselkedés és az egészséges boldog élet tudását. Aztán mikor a gyermek megszületik legtöbbször meglepődnek, hogy a gyermek nem úgy reagál, ahogyan azt képzelték. Ki tudja billenteni őket a lelki egyensúlyból. Jönnek a váratlan helyzetek, az ellentétes reakciók, a feszültségek, a kudarcok, melyek a dackorszakokban felerősödnek, s kiderül, hogy a gyermek egy önálló akarattal rendelkező egyéniség, aki semmire nem úgy reagál, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Akinek az önismerete hiányos, az először azt hiszi, hogy valami baj van az új családtaggal, esetleg generációval, és csak a sikertelen próbálkozások után gondol arra, hogy ne kint keresse a megoldást.

Ha valaki már eljutott oda, hogy a gyermeke által létrehozott inspirációk hatására elkezd magával foglalkozni, az tudjon róla, hogy jó nyomon jár. A gyerekeink olyan elszántan tükrözik vissza saját tudatalatti érzéseinket és feldolgozatlan problémáinkat, hogy még bizonyos szenvedéseket, konfliktusokat, betegségeket is hajlandóak magukra vállalni. Mikor a szülő elkezd nyomozni a gyógymód után, és valamilyen holisztikus szemlélethez is közel kerül, akkor döbbenten jön rá, hogy a probléma, vagy betegség üzenete az ő elrejtett problémáira is gyógyírt jelent. A szülő-gyermek kapcsolat a legintenzívebb inspiráció a változásra. Itt találhatjuk meg ténylegesen azokat a megoldásokat, amik tényleg segítenek, hogy más szülők lehessünk, hogy jobban csináljuk, mint ahogyan gyermekkorunkban átéltük. Itt kapjuk meg a lehetőséget az önelfogadásra és szüleink elfogadására, a megbékélésre és a megbocsátásra.

Mire vágyunk?

Hogy felhőtlen szeretetkapcsolat alakuljon ki közöttünk. Hogy boldog, testileg és lelkileg is egészséges gyermekünk legyen. Hogy sikeres legyen, hogy talpraesett, önbizalommal és egészséges önértékeléssel. Esetleg arra, hogy kövesse, ami szerintünk helyes, és úgy gondolkodjon, ahogyan mi látjuk a világot. Benne próbáljuk kiteljesíteni a saját életünket, vágyainkat, hiányérzeteinket. Valójában azt hisszük, hogy ha türelmesek vagyunk, és jól elmagyarázzuk a dolgokat, akkor minden rendben. A szavak az elme táplálékai. Ugyanakkor az élethez nem csak a gondolatok, hanem az érzelmek is hozzátartoznak, az érzelemmel fűtött gondolatok sokkal erőteljesebben meghatározzák az életünket, és viselkedésünket, mint a racionalitás. Ráadásul az érzékszerveink is sokkal kifinomultabbak, mint amit az elménkkel fel tudunk fogni. A gyermekek értelmesek és nyíltszívűek, és egészében szemlélnek bennünket, nem a szavainkat figyelik. Érzékelik a hangunkat, az érzéseinket, az indulatainkat, gesztusainkat, motivációinkat is. Átlátnak rajtunk.

Beszélhetünk bármilyen szabályokról, az őszinteségről, szeretetről, önelfogadásról, önértékelésről, megbocsátásról stb, ha nem eszerint élünk, akkor a félelmeinket, kishitűségünket, aggodalmaskodásunkat, ítélkezésünket stb. sajátítják el. Nem az számít, ami látszik, hanem ami a mélyben zajlik. Lehetek én látszólag őszinte, mert nem szoktam másoknak hazudni,de ha önmagam elől rejtegetem az igazi érzéseimet, akkor ez nem hiteles. Akkor is a mi viselkedési és szemléletbeli hibáinkat tanulják el, ha eredetileg ők a jó mintát hordozták. Miért? Mert szeretnek bennünket és felnéznek ránk. Mi vagyunk a példakép. Ők tudják és érzik, hogy nem őszinte a prédikálásunk, mert mi még ámítjuk magunkat és mi még nem vettük észre, hogy nem vagyunk őszinték önmagunkhoz. Érző emberek vagyunk. Nem csak a szép és kellemes érzések jellemzők ránk, hanem a félelmek is. A megfelelő szülői mintával megalapozhatjuk, hogy gyermekeink felnőttként is felelősségvállaló, rugalmas, egészséges boldog emberekké válhassanak. A tudatos változás eredményeképpen mi is ilyen emberré válhatunk.