A hazaút hossza persze nem változik, csak az agyunk tréfálkozik. Mint oly sokszor, és oly trükkösen, megint sikerül becsapnia minket.

Az egyik elmélet azt mondja, a dolog kulcsa, hogy azonos mennyiségű időt attól függően, épp hogy érezzük magunkat, más-más hosszúságúnak érzünk. Például ha idegesek vagyunk, hogy el fogunk késni, az idő rövidebbnek tűnik, de ha a bankban állunk sorban, végtelen hosszúságú egy perc is. Az utazásban ez úgy jön ki, hogy ha szeretnénk már odaérni, kíváncsiak vagyunk, izgalmasnak találjuk a helyzetet, az időt többnek érezzük. A hazaút nem tölt el kíváncsi várakozással, így rövidebbnek hathat.

Másik elmélet is van a kérdés megválaszolására, miért érezzük rövidebbnek a hazautat. A Kyoto Egyetem szakértői szerint mindössze azért, mert a hazaút már ismerős. Ha A-ból egy ismeretlen B-be megyünk, akkor B-ből A-ba már egy ismert úton jutunk haza. A már ismert út megtétele nem tartogat annyi új információt, ezáltal eseménytelenebb, gördülékenyebb, ezért gyorsabbnak hat.

Egy harmadik elmélet azt mondja, a kulcs valóban az út hosszában rejlik, de nem azért, mert a visszaút valóban rövidebb valami varázslat folytán. A kutatók magyarázata szerint azért érezzük rövidebbnek a hazautat, mert előzőleg alábecsülhettük az odaút hosszát, és miután láttuk, elképzeléseinkkel ellentétben milyen kimerítő és hosszú volt odajutni, már üdítő lesz a hazaút, amikor viszont egyértelműen tudjuk, mire számítsunk, így reálisan lőjük be a várható időtartamot.

Bármiért is van, érdekes, hogy teljesen mást tapasztalunk, mint ami a valóság, és nem más, mint a saját agyunk járatja velünk a bolondját. A lényeg, hogy egy megbízható óra és a kutatók segítségével sikerül leleplezni, miben is mesterkedik.