2016-ot, amíg élek, nem felejtem el: a gyomorfekély, a depresszió és a szorongás együttes erővel tolt el a falig, és be kellett látnom, ha nem kérek segítséget, nem érem meg a következő évet. Két héttel később már egy pszichiáter fotelében gubbasztottam, aki alig pár találkozás után szembesített a diagnózissal: burnout, avagy kiégés. Nem volt az életemnek egyetlen olyan területe sem, ami működött volna: beleszakadtam a munkába, rosszul kerestem, nem működött a párkapcsolatom, eladósodtam, és nem figyeltem oda sem az egészségemre, sem a külsőmre. Lenulláztam magam, és külső segítségre volt szükségem ahhoz, hogy tiszta lapokkal induljak.
Ennek része volt egy egyszerű, de annál nehezebb stratégia, amit a pszichiáter segítségével állítottunk össze. Azon túl, hogy gyökeresen változásokat eszközöltünk (felmondtam, új munkát kerestem, szakítottam), egy precíz órarendet gyártottunk, amiben nemcsak az étkezés, a sport kaptak helyet, de az örömöt okozó szabadidős programok, a sok szükséges rossz, az alvással és a természetben töltött órák száma is. A nap 24 órája meg volt tervezve és már csak arra volt szükség, hogy mindezt betartsam.
Az első napokban minden zökkenőmentesen ment, éreztem magamban az erőt és a lendületet, tudtam, jól akarok lenni, a második héttől azonban szépen lassan maga alá gyűrt a fegyelmezetlen énem, aki mindennap meggyőzött arról, hogy miért lehet kihagyni a reggelit, az edzést, a sulit vagy épp az alvást. Hamar átláttam rajta, és újra a pszichiáterem segítségét kértem:
Legyen olyan kedves, csináljon nekem akaraterőt!
Ő ekkor egy különös ötlettel állt elő: hogyan motiváljuk magunkat, ha valamihez nincs türelmünk, és valami olyasmit kell csinálnunk, amihez nincs kedvünk? A válasz egyszerű: keressünk magunknak példaképül egy olyan embert, aki fegyelmezettségben csillagos ötös, és lessük el tőle, hogyan győzi meg magát, hogyan él, hogyan gondolkodik. Bújjunk a bőrébe, és emeljük át azokat a képességeit, amikben mi nem vagyunk annyira erősek.
Így lett az én belső ikonom Michelle Obama, akit bár személyesen nem ismerek, annyi interjút, cikket, videófelvételt láttam róla, hogy lassan már úgy érzem, régi jó barátom. Minden olyan pillanatban, amikor azt érzem, nincs kedvem a munkához, a sporthoz, a helyes táplálkozáshoz, a pihenéshez vagy épp a sárga csekkek befizetéséhez, elképzelem, ebben a helyzetben mit tenne ő – és már visz is a lendület tovább.
Ma már tudományosan bizonyított tény, hogy a fegyelmezett ember ereje abban rejlik, hogy akkor is képes értelmes indokokat, magyarázatokat mozgósítani magában, amikor másoknak rég elment már a kedvük, vagy legszívesebben azonnal feladnák a dolgot. Ez a kivételes képességük teszi lehetővé, hogy kitartsanak, és végül célt érjenek.
Ezt a megfigyelést pszichológusok egy háromezer fős kutatással is alátámasztották, melyben a résztvevők önkontrollja és az úgynevezett autonóm motivációjuk közötti összefüggést vizsgálták. A résztvevőknek hat napon keresztül ismétlődő, unalmas, értelmetlen feladatokat kellett elvégezniük, miközben a pszichológusok folyamatosan rögzítették, hogy az alanyok milyen lelki állapotban vannak, elégedettek-e, mi hajtja vagy épp demotiválja őket. A hat nap során a szakemberek azt is meg tudták figyelni, hogy a résztvevők akaratereje mennyire gyenge vagy erős.
Az eredmény önmagáért beszélt: a fegyelmezett emberek minden feladatban megtalálták az értelmet, függetlenül attól, hogy maguk választották ki a feladatot, vagy kiadták azt nekik; és függetlenül attól, hogy az unalmas vagy izgalmas volt. Ők szabályosan előírták maguknak, hogy azt akarják tenni, amit kell, és annak értelmet is tudjanak tulajdonítani. Ezt a képességüket akkor is mozgósítani tudták, amikor a legnagyobb szükségük volt rá: a kimerülés pillanataiban.
A vizsgálódások során megfigyelték azt is, a fegyelmezett résztvevők minél inkább meg tudták önmagukat győzni a feladatról, annál elégedettebbek voltak, és úgy érezték, hasznosan töltötték az időt. Ezek után talán nem meglepő, hogy ők azok, akik az életükkel is elégedettebbek, és kevésbé fenyegeti őket a kiégés veszélye.
