A ma emberének csaknem általános érvényű hiányossága a hála érzése, amit több dologgal magyarázhatunk, és amelyet felismerve fontos, hogy megpróbáljunk orvosolni. Az első lépés a pozitív változás felé mindig a probléma felismerése. Probléma, hiszen a hála hiánya boldogtalanabb emberré tesz minket, mint amilyenek valójában vagyunk - mert nem ismerjük fel az életünkben a jó jelenlétét.

A jóra való vakságot több minden válthatja ki. Részint kiválthatja, ha valakit átlagon felüli mértékben ér szerencse, vagy épp sújt szerencsétlenség, de az is, ha valaki a nagy áttörésre várva nincs azzal tisztában, valójában addig is milyen szerencsés ember volt.

Aki sokat kap

Nagyszerű dolog, ha valakinek minden, amibe csak belefog, sikerül. Általában mindenki irigykedve szemléli az ilyen embereket. Sajnos azonban sokuk esetében olyannyira felhelyeződik az ingerküszöb, ami a jó felismerésének a pontja, hogy egyre nagyobb volumenű dolgok miatt ébred csak bennük örömérzet. Már nem örülnek olyasminek, mely más, náluk kevésbé sikeres vagy kevésbé szerencsés emberek számára óriási dolog lenne, az apróságokra pedig teljesen vakok lehetnek, hiszen a felemelkedett ingerküszöbüket azok meg sem közelítik. Az életükben már meglévő pozitív tényezőket sajnos sokan alapnak tartják. Miért legyenek hálásak - mondják -, ha semmi különös nem történt? Ha tudnák, azt mondanák a sorsnak, mutasson valami jobbat. Az örök elégedetlenség rabjai.

A hála hiányát az is generálhatja, ha valaki nagyon keveset kap az élettől. Ha a múlt árnyas, ha soha semmi sem sikerül, az ember szájíze egy idő után - érthető módon - keserűvé válhat. Ha történik is valami jó, az ilyen emberek azt érezhetik, ez az egy jó dolog nem lendít sokat az életükön, van sokkal nagyobb bajuk, ami árnyékot vessen a pillanatnyi örömre. Miért éreznének hálát, ha ez a pozitív esemény is inkább a szerencse véletlen céltévesztése lehetett - mondják, mert már szinte elengedték, hogy egyszer majd boldogok lehetnek. 

Akiben nem tudatosul

Vannak olyan emberek is, akikkel sem túl sok jó, sem túl sok rossz nem történik. Ők a középmezőny, akik esernyővel a kezükben egyensúlyoznak végig a kifeszített kötélen. Nem tudni, melyik lépésük után jön a zuhanás, vagy melyik tartja továbbra is irányban őket. Pozitív hullámok és negatív völgyek között lavírozva élik az életüket, mindig optimistán várva az elkövetkező jót. Ők viszont éppen ezért lehetnek vakok felismerni, miért érezhetnének hálát. A folyamatos várakozás közepette elfelejtenek örülni annak, ami van, amit már elértek, ami már adott. Pont, mintha arra a buszra várnának, amelyiken már éppen utaznak.