A férjemmel rendszeres vitatéma volt köztünk egy időben a chatelés. Az igazságnak része, hogy más a tempónk, más a vérmérsékletünk, míg ő minden szót háromszor meggondol, mielőtt leírná, én rendszerint érzésből, azonnal válaszolok az üzeneteire. Sokszor megesett, hogy küldtem neki valamit, amit láthatóan meg is nézett, de órákig hiába vártam reakciót. Ettől persze jól bepipultam, ignorálva érezvén magamat.
Aztán tisztáztuk, hogy amikor egy vicces kis semmiséget küldök, az is pont elég, ha egy szmájlit átdob válaszként, csak hogy lássam, kiváltott belőle az üzenet valamit. Ha viszont felteszek egy kérdést, amire gyors választ remélek, ne várasson már órákat azzal, hogy válaszol. Triviális példa:
“Tudnál venni valahol kenyeret/tejet/gyógyszert hazafelé jövet?”
Lekattintja, nem felel.
Később így aztán kénytelen vagyok felhívni, hogy kicsikarjak belőle egy egyszavas választ. Közben magamban (rosszabb napokon magamon kívűl) durrogok, hogy ha arra van időd, hogy elolvasd, amit írtam, akkor arra is legyen, hogy legalább egy tömör választ adj, mondjuk olyat, hogy:
Oké.
Igen.
Nem.
Bocs, most nem alkalmas.
Nem érek rá, hívlak később.
Ugyanakkor nem akarok álszent lenni, előfordul velem is, hogy látom, érkezik egy üzenetem, de nem válaszolok rá azonnal. Jellemzően két ilyen helyzet van: az egyik, a ránézésre is ráérős kategória, amikor már előnézetben látszik, hogy az üzenet csak egy link – cikket, zenét, gifet, vicces videót szoktak így átdobni a barátaim. Ez nyilván nem sürgős, úgyhogy amíg nincs egy kis szabadidőm, nem kattintom le, amíg látom, hogy világít a kis piros, üzenetjelző, addig úgysem felejtem el, hogy érkezett valami, amit később, ha van pár perc időm, meg kell néznem.
A másik helyzet, amikor azért nem kattintok le egy üzenetet, mert előre tudom, hogy ha megtenném, pszichés játszma vagy hosszas diskurzus része lennék, amire vagy időm, vagy energiám nincs éppen. Nem szépítem, vannak ismerősök, akikkel már többször befürödtem. Az egyik például így indít:
„Szia! Ráérsz most?”
És nincs jó válasz. Mert abban a pillanatban, hogy bármit reagálok, rám zúdítja minden aktuális baját. Megtörtént, hogy azt feleltem: nem, épp temetésre indulok. Őt ez sem zavarta, akkor is megírta 3-5 ezer karakterben, hogy éppen mi frusztrálja.
A másik rendszeresen este 11 és éjfél között írt rám – munkaügyben.
Ő általában így indított:
Adél!
Semmi köszönés, mentegetőzés, bocs, hogy zavarlak… Nem. Ő agresszíven beledörrent a nyugalmas estéimbe. Neki általában másnap válaszoltam az üzeneteire, és kemény munkával, de végül sikerült elérnem nála, hogy munkaügyben lehetőleg e-mailt írjon, és azt is inkább nappal küldje, hacsak nem vészhelyzet van éppen.
Ki vagyunk éhezve a virtuális testbeszéd jelzéseire
Egy szó mint száz, a chat mint olyan, íratlan szabályokkal tarkított műfaj, és sok-sok kommunikációs probléma forrása. Az online világban az üzenetváltás résztvevői egyre inkább elvárják a folyamatos és azonnali választ, ha pedig az nem érkezik meg, nyugtalanok leszünk, és személyes okokat sejtünk a háttérben – nem véletlenül.
A chatprogramokat ugyanis úgy alakították ki, hogy jutalomként éljük meg a partnerünk reakcióját, sőt már az is örömmel töltsön el minket, hogy látjuk a kis pontocskákat, amik arra utalnak, hogy a másik fél választ ír. A válaszéhség a mobilok elterjedésével egyre fokozódik, és így egyre több időt, illetve egyre nagyobb gyakorisággal töltenek online a felhasználók.
