Az életem egyik legnehezebb kihívása, hogy a döntésképtelenek táborába osztott be a teremtő, ráadásul nemcsak a mindent meghatározó mérföldköveket kínlódom meg, de az olyan apró dolgokban is el tudok veszni, mint: kerékpárral vagy BKV-val menjek dolgozni, a zöld vagy a kék cipőt vegyem fel, feketén vagy tejjel kívánom a reggeli kávém?
Bármekkora döntés előtt álljak is, a gondolataimat elárasztják az érvek, a kérdések, fárasztó belső párbeszéd indul, amibe nagyon hamar belefáradok. Sok évvel ezelőtt például nagyon megszenvedtem a pályaválasztást, szinte belebetegedtem, hogy nem tudok egyszerre négy szakot felvenni – mert engem ugyanúgy érdekelt a kémia, a biológia, a francia nyelv és a média, ugyanekkor üzembe lépett a rettegő énem is, aki azzal „nyomult”, hogy biztosra kell menni: olyan állás kell, amivel a megélhetés, a boldogulás lehetősége is adott. Hónapokon át tartott az agónia, mire a jogi pálya mellett tettem le a voksom, de soha egyetlen percig nem voltam boldog a döntéssel. A Mi lett volna, ha inkább…? azóta is ott zakatol a fejemben.
Hasonlóan megszenvedtem az Igen/Nem választ is, amikor életem első komoly „kapcsolata” ráutaló magatartása arról árulkodott, hogy szeretné, ha örökre összekötnénk az életünket. Huszonnégy voltam ekkor, és ahogy a pályaválasztás, ez is alaposan megkínzott. Itt lenne már az ideje ennek? Biztos ezt akarom? Nem, nem, ez még korai! De hát szeretem! Kell ennél több? Még vagy egy évig nem tudtam dönteni, aminek aztán az lett a törvényszerű következménye, hogy szépen megbetegítettem magam, a kapcsolatom pedig zátonyra futott. Mindennek tizensok éve már, a fejem hátsó szegletében azonban ott a hang: Mi lett volna, ha…?
A Menjek vagy maradjak? is örök dilemmám, mert millió érvet tudok felsorakoztatni a külföld, és milliót az itthon mellett – de a végeredményt tekintve teljesen mindegy, hiszen bárhogy döntök, a vége úgyis az lesz, hogy egy németországi állásinterjú kellős közepén megszólal a hang: Másképp kellett volna!
Ezzel a kérdéssel együtt élni pokoli, pláne azután, amikor az ember elég felnőtt ahhoz, hogy rájöjjön: ezzel a kérdéssel nem lehet együtt élni! Ezzel a kérdéssel nem lehet „jól” élni, helyette el kell fogadni, hogy egyetlen döntésemmel bizony lemondok több millió másik lehetőségről – és ez így van jól. Az eszemmel persze tudom ezt, maximalista énem azonban nem hagy nekem békét, szüntelenül azért piszkál, hogy a létező legjobbat válasszam – a dolgomat pedig nem könnyíti meg, hogy pokoli szerencsés vagyok, ugyanis nemcsak egy döntésképtelen agyat, de mérhetetlen sok lehetőséget is adott a teremtő. Tökéletes családban nőhettem fel, azt tanulhattam, amit csak akartam, oda utaztam, ahova akartam, és olyan döntéseket hozhattam, amilyeneket csak akartam. Kár, hogy negyven év sem volt elég ahhoz, hogy megtanuljam kibokszolni magamból bizonytalan énemet, aki elveszi a lehetőségek nyújtotta boldogság ízét, és egy olyan életutat ír nekem, ami felér egy absztrakt díszítősorral.
A választás pszichológiája
A választást mindent ember másképp éli meg: aki szerencsés, könnyűszerrel hozza meg döntéseit, ám aki hosszabban-rövidebben agonizál, az fél egy lehetséges veszteségtől, vagy önbizalomhiánya kínozza, mert ő a lehető legjobban akar dönteni. Sok esetben e kettő indokot megfejeli egy harmadik is: a félelem. Az ember húzza az időt, mert nem érzi magában az erőt, hogy beleálljon egy élethelyzetbe (legyen az a házasság, a gyerekvállalás vagy épp a kontinensváltás). A helyzetet tovább nehezíti, hogy a döntésképtelen embernek „együtt kell élnie” másokkal, akik hatással vannak rá: akiket nem akar elveszíteni, akikkel együtt kell dönteni, akik befolyásolják élete menetét. Egy választani képtelen ember számára egy ilyen élethelyzet felér a legpokolibb sok ismeretlenes egyenlettel.
