Ha eddig bárkinek feltettem a fejemben motoszkáló kérdést: „Te mit tennél, ha tudomásodra jutna, hogy a legjobb barátodat megcsalja a párja?”, gondolkodás nélkül mindenki rávágta a maga válaszát, és mindenki irtó magabiztos is volt a véleményét illetően. Aztán elkezdtük oda-vissza dobálni a labdát: de miért, de milyen jogon, hogyan, milyen esetben semmiképp – és mindegyikünk rájött: e fajtája az árulásnak cseppet sem olyan egyszerű, ahogy azt elsőre gondoljuk. Mivel segítünk? A kíméletlen őszinteséggel, vagy ha falazunk, és hagyjuk, hogy mindenki élete menjen a maga medrében?
Gyermekkorunk és szülőségünk nagy fejtörője – mi a helyes?
Kétgyermekes anyaként mindig is kőbe vésett, remek nevelési elveim voltak, sőt már sokkal korábban vallottam ezeket, mint hogy a gyerekek egyáltalán megszülettek. A legtöbb később, élesben sem dőlt meg, igyekeztem ösztönösen cselekedni, nem kellett bújnom a „Hogyan legyünk perfekt anyák?” típusú könyveket, ha reagálnom kellett egy-egy helyzetre. Egy probléma azonban állandóan feladta a leckét. Újra és újra visszatért a kérdés: mitévő legyek, ha a gyerekek árulkodnak?
Már gyermekkorunkban belénk ivódott: árulkodni csúnya dolog. De mikor az élet produkálja a személyes történeteket, már nem ennyire fekete vagy fehér a dolog. Ha egyik gyermekünk épp belógott a fészerbe, és a körfűrészt piszkálja, joggal várjuk el a másiktól, hogy rohanjon, és figyelmeztessen bennünket. De vajon meg fogja-e tenni, ha előtte leszidtuk, mert beárulta testvérét, amikor szaloncukrot vett le a karácsonyfáról?
Keskeny a határvonal
És hogy jön mindez a fejemben motoszkáló kérdéshez? Hát így: mit szeretnénk elérni az őszinteséggel vagy épp a tagadással? Az árulkodás milyenségét érdemes a céllal behatárolni: mit szeretne elérni gyermekünk? Azt szeretné, hogy a másiknak, akit beárul, rossz legyen? Vagy pont az ellenkezője igaz: szeretné megkímélni attól kis pajtását, hogy még nagyobb bajt okozzon, vagy valami rossz történjen vele? Pontosan ugyanezekről kell nekünk is döntenünk, akárhány évesek is vagyunk. Az árul(kod)ás művészete a felnőttkorba is begyűrűzik, ott van számos pillanatunkban, és akkor már felnőtt fejjel kell mérlegelnünk, ártunk vagy segítünk az „árulásunkkal”.
Bűnösök közt cinkos, aki néma
Képzeljünk el egy esetet, ahol egy nagyon jó barátunk párját rajtakapjuk valami nemkívánatos húzáson, amely tudással hatalmat szerzünk kapcsolatuk alakulása fölött. Mit tehetünk, és tudunk-e számolni a következményekkel?
- Azonnal elmondjuk a barátunknak – tudja csak meg, nehogy már hazugság legyen a kapcsolatuk alapja!
- Beszélünk a félrelépővel – válasszon: elmondja ő, vagy elmondjuk mi.
- Nem kívánt cinkosai leszünk a félrelépőnek – megkérdezzük, mi történt és miért, mik a tervei, hogyan tovább a kapcsolatban, de nem áruljuk be.
- Nem szólunk senkinek semmit – hiszen mi közünk hozzá?
Döntésünk súlyát átérezhetjük, ha lépésről lépésre átvesszük, milyen kihatásai lesznek választásunknak. Talán jó célok vezetnek akkor, ha szeretnénk tiszta vizet önteni a pohárba, és feltárni barátunk előtt a szomorú tényt: megcsalják. Úgy érezzük, nem élhet hazug párkapcsolatban, és mi sem szeretnénk sumákolni előtte. Mégis fel kell tennünk magunknak a kérdést: vajon van-e jogunk eldönteni, hogy miről akar tudni, felrúghatjuk-e kettőjük helyett a kapcsolatot, és mondhatjuk-e ezt: „Ne menjen ez így tovább, mert ez így nem helyes.” Egyáltalán, biztosak vagyunk-e abban, amit láttunk, tudunk? Egy félreérthető helyzettel vagy információval egy közös és két külön életet tehetünk tönkre.
„Vagy te mondod el neki, vagy én”
Ha a pár félrelépő tagja szintén fontos nekünk, az még inkább nehézzé teszi, hogy falazzunk neki, vagy rákényszerítsük az igazság megvallására. Újra felmerül a kérdés: van-e jogunk eldönteni helyette, hogy mit mondjon el a saját párjának? Mondhatjuk azt, hogy ha nem mondja el ő, mi történt, akkor elmondjuk helyette mi, de ezzel vállalnunk kell azt a felelősséget, ami a hatalmunkkal együtt jár. Talán tönkreteszünk egy menthető kapcsolatot, talán hagyjuk, hogy egy számunkra fontos ember örökre megmaradó sebet kapjon attól, akit szeret.
Választhatjuk azt az utat is, hogy a megcsaló félnek valljuk be, mit tudunk, és rábízzuk a történet további alakítását, mi nem szólunk. Felnőttként talán ez tűnik a legelfogadhatóbb döntésnek, de ekkor kénytelenek leszünk elszámolni a fehér hazugság okozta lelkifurdalással: nézzünk úgy barátunk szemébe, hogy tudunk valamit, ami lehet, hogy alapjaiban változtatná meg az életét.
