„Az elején kétségbeesés lett úrrá rajtam, hiszen az ember ahhoz szokott, hogy szüntelenül kommunikál” –magyarázza Philip Gröning rendező, aki Die große Stille (A nagy némaság) című dokumentumfilmje elkészítése érdekében vállalta, hogy a forgatás idejére, hat hónapra egy olyan kolostorba költözik, ahol minden szerzetes némasági fogadalomban él. „Egyszer csak ott voltam egy cellában, tudtam, hogy a falakon túl a gyönyörű Alpok látványa tárul elém, de a cellákat szándékosan úgy alakították ki, hogy a falakat tudd csak nézni.
Mivel a kolostorba nem kísért el operatőr és hangmérnök, eleinte sokat telefonoztam a berlini technikusokkal a kamerabeállítás ürügyén – többet is mint az indokolt lett volna. Az elején gyakran kimentem a kolostorból, mozgástérre volt szükségem, megmásztam a szomszédos hegyeket, aztán rájöttem, be kell tartanom a kolostor szabályait, és ha mozgásra vágyom, akkor azt a »sportot« kell űznöm, amit a szerzetesek: fát vágtam én is.
Az első napokban belső ürességet és mély szomorúságot éreztem, aztán hetekkel később az észlelésem megnyílt, megérkeztem a jelenbe, és olyan dolgokat vettem észre, amiket korábban nem. Megláttam, milyen a fény, a növények, a felhők.
Mindeközben volt, hogy egész nap forgattam, egy esti szertartás felvétele az előkészületekkel együtt nyolc órán át is eltarthatott, ám voltak napok, amikor egyetlen vágóképet készítettem – például, ahogy az étel az asztalon várakozik, mellette a tea gőzölög.
zgalmas volt megélni, ahogy az ingermegvonás elmélyítette el a látásomat. Amikor megérkeztem, csodás képeket készítettem a kolostor járatairól, hét héttel később aztán már nem tudtam elviselni, hogy újra és újra ugyanezeket a kereszt alakú folyosókat látom. Ekkor jött el a kétségbeesés pillanata, amikor azt gondoltam, ebben a kolostorban egyszerűen nem tudok több képet készíteni – aztán váratlanul megnyílt egy másik dimenzió, és közvetlenül mellettem kiszúrtam egy új részletet, valamit, ami lenyűgözően szép volt. Azt hiszem, mindegy, hogy az ember hívő vagy más motivációja van arra, hogy ezt a fajta csöndet válassza, valóságérzékelése mindenképp kitágul.
Ami a magányt illeti, nem éreztem erősebben, mint korábban. Bár a kolostorban a kommunikáció korlátozott, a folyosón, ha találkoztam másokkal, egy mosoly mindig belefért – és ez a nyíltság, ami a tekintetükön keresztül rám ragyogott, azt üzente: jó, hogy most itt vagy!
Mivel télen voltam ott, a kályhámat mindig fűtenem kellett. Egyszer arra eszméltem, hogy amikor begyújtottam, az előttem található cella kürtőjében is felszállt a füst. Láttam, hogy abban a pillanatban mindenki ugyanazt teszi, amit én. Ez a felismerés egy mély összetartozás-érzést váltott ki belőlem, pedig nem beszéltünk, nem kommunikáltunk.
Az a fajta csönd, amit itt megtapasztaltam, egyre fontosabb lett számomra. Mind hálásabb és hálásabb lettem azokért a pillanatokért, amikor forgatás és szertartás helyett egyszerűen csak jelen lehettem, hogy lássam, ahogy az idő tovaszalad.
A némaság őrülete abban rejlik, hogy az észlelés átalakul, eljutsz odáig, hogy át tudsz nézni egy kavicson, amit az utcán találsz, és képes vagy meglátni benne az egész világmindenséget. Amióta ezt megtapasztaltam, gyakran hiányzik a kolostor, sőt nem is igazán értem, miért nem vagyok ott. Nem a csönd miatt, hanem az emberek jósága és nyitottsága miatt, ami ebből a némaságból született.”
