Kornélt az édesanyja a végletekig elkényeztette, nem szabott neki határokat, állandóan ráhagyta, hogy azt csináljon, amit akar. Megszokta, hogy ő az univerzum középpontja, nem is tudott egészséges párkapcsolatot kialakítani. Élete szerelme azonban akaratlanul is ráébresztette, milyen rossz úton jár.

Természetesen nem csak az adatszerű információk rendeződnek sémákba, hanem érzelmeink és gondolkodási mechanizmusunk is, vagyis az, ahogyan magunkat észleljük, ahogy magunkról gondolkodunk, ahogy az érzelmeinkkel bánunk. A sémaelmélet és sématerápia egyik kidolgozója, Jeffrey E. Young szerint a születésünktől fogva minket ért szociális ingerek és a velünk született temperamentumunk határozzák meg a sémáinkat, amelyekből ő 18-at különböztet meg. Mind a 18 séma egy-egy úgynevezett maladaptív működésmód, ami magyarul azt jelenti, hogy bár valamikor a túlélést szolgálta, később épp az új környezethez való alkalmazkodást lehetetleníti el. A sémák elnevezései igen beszédesek:

• érzelmi depriváció;
• hiperkritikusság–könyörtelen mércék;
• elismerés hajszolása;
• csökkentértékűség–szégyen;
• behódolás;
• kudarcra ítéltség;
• önfeláldozás stb.

Az érzelmi, gondolati, viselkedéses sémák születésünktől kezdve formálódnak, alakulnak, egyesek jelentősen, mások kevésbé erősen irányítanak minket, de mindannyiunk életében jelen vannak. A sémákra az a jellemző, hogy fokozatosan alakulnak ki, például azáltal, hogy szüleink, nevelőink huzamos ideig egy bizonyos mintát adnak, vagy konzekvensen ugyanazt a visszajelzést küldik nekünk érzelmi, gondolkozásbeli megnyilvánulásainkra. A szülői minták makacs dolgok. Tiltakozhatunk ellene, kijelenthetjük, hogy mi bizony soha nem fogjuk a gyerekünkre erőltetni az akaratunkat, rávetíteni a félelmeinket, de könnyen lehet, hogy mégis.

A sémák (életcsapdák) kialakulásához a szülői mintával való azonosuláson kívül más utak is vezetnek. Ilyen például az, amikor túl keveset kap valaki a „jó”-ból, azaz a szeretetmegnyilvánulásokból, az ölelésből, a simogatásból, a gyengédségből, a játékból, a jókedvű együttlétből, ugyanakkor túl sokat kap a „rossz”-ból: a fizikai vagy lelki bántalmazásból, erőszakból, abúzusból, kritikából, stresszből.

Természetesen a „jó”-ból is megárt a sok, vagyis az a szülő, aki meg szeretné kímélni a gyermekét minden rossztól, ami az életben megtörténhet – talán épp azért, mert ő maga is átélt hasonlókat –, a legnagyobb jó szándéka ellenére is kiállhatatlan, önző, narcisztikus embert nevel túláradó szeretetével, ajnározásával, csemetéje istenítésével.