A bennünk élő energiát – melyet tudatnak, szellemnek, léleknek hívunk – a legtöbbször „csak” arra használjuk, hogy érzelmeket nyilvánítsunk meg általa, emlékeket tároljunk benne, vagy gondolkodjunk vele. A „csak” azért áll idézőjelben, mert ezek is épp eléggé fontos, sőt, „nemes” feladatot jelentenek. Szellemi energiánknak azonban vannak olyan képességei is, amelyeket manapság már ritkán vagy egyáltalán nem szoktunk kiaknázni. A legtöbb ember lelke így leginkább egy olyan versenyautóhoz hasonlít, amellyel világfutamokat lehetne nyerni, a gazdája mégis csak arra használja, hogy néha elguruljon vele a közeli boltba. Az autó ennél sokkal többre lenne képes, ám tulajdonosa nemcsak hogy nem tudja ezeket kihozni belőle, de nem is sejti a létezésüket. A modern emberek többsége ilyesformán bánik a saját lelkével. Kizárólag a mindennapi érzelmek megélésére használja, arról pedig nem is tud, hogy a pszichéjében micsoda fantasztikus lehetőségek rejtőznek. Pedig ha ismerné és használná ezeket, valójában mindenki úgymond parafenomén lenne. Utóbbiaknak annyi az a titkuk, hogy a lelkükben rejlő energiákkal ők tudnak és mernek is bánni. Érdemes tehát megismerni, mire képes a lelkünk, milyen lehetőségek lappanganak benne, és miként tudjuk ezeket felszínre hívni.
A brit orvos furcsa utazása
Pszichénk legizgalmasabb képességei közül az egyik azon alapul, hogy a bennünk működő éterien finom energiaháló – a lélek – képes elhagyni a testünket. Ez spontán is bekövetkezhet, például amikor valaki elájul, vagy nagyon mélyen alszik, de vannak, akik tudatosan is ki tudják bocsátani magukból a lelküket. Ezt hívják asztrálkivetítésnek vagy lélekküldésnek. A sámánokról, mágusokról ősidők óta úgy hitték, hogy tetszés szerint kiléphetnek a testükből, szellemi formában ellátogathatnak bárhová – akár más dimenziókba, a múltba vagy a jövőbe –, majd visszatérhetnek az addig békésen pihenő testbe. Az ilyen jellegű asztrálutazást az erre hivatott emberek általában akaratlagosan hajtják végre – például azért, hogy a sámán megbizatásra megkeressen egy eltűnt személyt vagy tárgyat, vagy egy halott lelkét végigkísérje a túlvilágon. Ugyanakkor nemcsak varázslókkal, de bárkivel előfordulhat, hogy váratlanul spontán kiküldi magából a lelkét. 1937-ben a híres brit orvos, Lord Geddes előadást tartott a Királyi Orvostudományi Társaságban. Elmesélte élete legdöbbenetesebb élményét, amely alapjában megváltoztatta addig szkeptikus nézeteit. Vidéki birtokán épp lefekvéshez készült, amikor hirtelen rosszul lett: szíve kalimpált, elszédült. Szerencsére még volt ideje csengetni az inasának, hogy segítséget kérjen. Ám ekkor elvesztette az eszméletét, és érezte: kilép a testéből. A levegőben lebegve olyanokat is érzékelt, amiket normális módon nem tudott volna: „…nemcsak a saját testemet meg az ágyat, amelyben feküdtem, hanem mindent, ami a házban meg a kertben van, majd pedig észrevettem, hogy az otthoniakon túl a londoni és skóciai dolgokat is látom”. Régi tapasztalat, és az ezotéria is tanítja, hogy ha a lelkünk elválik a testtől, érzékelésünk előtt megszűnnek a téridőbeli korlátok. Utóbbiak csakis addig tartják fogságban érzékeinket, amíg a földi testünkben vagyunk.
