Különböző elméletek láttak napvilágot és számtalan kutatás lezajlott már a témát illetően. A hagyományos elképzelések szerint az okozza, hogy az egyik szemből néhány ezredmásodperccel előbb érkezik a látott kép az agyba, mint a másikból. Chris Moulin brit kutató és csapata szerint az emlékezet pillanatnyi zavara okozza a déja vu érzést.

A zavar azonban sohasem tud egymagában a kiinduló ok lenni.

Mi lenne, ha a déja vu-érzés magyarázatát nem az agyban, nem a memóriában keresnénk, hanem a pszichében, a lelkivilágunkban?

A lélek nem az időben él. Elképzelhető, hogy a déja vu élmény átélése alatt igen erősen bekerülünk egy lelki vagy Én-beli megélésbe, majd hirtelen vissza a valódi történésbe, és megint a lélekmegélésbe – ily módon tehát összekeveredik az idő érzékelése és az időnélküliség, nem vesztvén fókuszt a szituációról. A múlt és a jelen és a jövő hirtelen egynek tűnik.

De elképzelhető az az elmélet is, miszerint az Én álmodása az életről már megtörtént, és folyamatosan történik, belül. Úgynevezett tudattalan tervkészítés, szünet nélkül. Az életünk nem véletlenszerű események sorozata, melyeket csakis a szabad akaratunkkal és a pillanatnyi döntéseinkkel befolyásolunk. Az életünknek terve van, mely terv készítésében, álmodásában mi magunk is részt veszünk az Én síkján. Elképzelhető, hogy a déja vu-érzés egy ilyen, egyszer már megálmodott pillanat megélése. Számos olyan esetről tudunk, amikor valaki emlékszik arra, hogy életének menetébe előzőleg bepillantást nyert. Lehet, hogy a deja vu körülményei voltak ezek a pillanatok.

Bármi is legyen az igazság, a déja vu-élmény nem hiba, nem zavar, hanem egy ritka ajándék a saját, szellemi eredetünkre emlékeztetvén minket.