A számok azt bizonyítják, hogy nem lett több pedofil bűncselekmény az utóbbi évtizedekben, mint korábban. Természetesen egy ilyen pont eggyel több, mint amennyinek meg szabadna történnie, de néha úgy érzem szülőként, hogy teljesen feleslegesen aggódom.
Valamelyik nap észrevettem a játszótéren, hogy egy középkorú férfi hatalmas fekete fényképezőgéppel egy fa mögül fotózza az egyik testvérpárt. Mivel szülőket nem láttam a környéken, azonnal bekapcsolt a fejemben a vészjelző, de szerencsére vártam pár percet, mielőtt letepertem volna a fényképészt, akiről alaposabb megfigyelés után kiderült, hogy az édesapa, csak direkt nem mutatkozott a saját gyerekei előtt, mert valódi életképeket szeretett volna készíteni róluk az új teleobjektívjével.
Rendszeresen észreveszem magamon, hogy összerándul a gyomrom, amikor idős bácsik szólítják meg a gyerekeimet. Pedig hány ifjúsági film alaptörténete az, hogy egy magányos, mogorva öregember él egy félelmetes házban, akit először bosszantanak a gyerekek, majd életre szóló barátság alakul ki közöttük?!
Sajnálom a magányos, idős embereket, akik egyedül ücsörögnek a park padjain, és próbálják megszólítani a gyerekeket, de csak egy szúrós pillantást kapnak a szülőktől, akik húzzák tovább a kicsiket, miközben elismétlik, hogy ne állj szóba idegennel! Ha én is ott vagyok, szoktam bátorítani a gyerekeimet arra, hogy beszélgessenek. Először is, elképesztően hálásak a nyugdíjasok pár gyerekszóért, és ilyenkor engem is mindig megdicsérnek, mennyire jól neveltek a gyerekeim. Jó kis egófényezés ez egy átlagos délután magamnak is.
Mondókázásban verhetetlenek
Másodszor mindig megdöbbenek, amikor nyolcvan körüli nénik-bácsik csak úgy ontják magukból a mondókákat, dalokat. Mióta szülő vagyok – nyilván valamilyen folyamatos hormontúltengés hatására – könnyekig tudok hatódni az ilyen jelenetektől.
Amíg a fiam óvodás volt, imádta az idős embereket, főleg a néniket. Mellesleg most is remekül kijönne velük, de már nincs ideje ilyesmire. Busszal jártunk haza, és nem sokáig kellett keresnie a szemkontaktust, hogy végre megkérdezzék tőle, mi történt ma az óvodában. És ő boldogan elmesélte. Ilyenkor gyakran került elő a ridikülök mélyéről egy-egy mentolos cukorka. A nénik előbb mindig engem kérdeztek meg, hogy szabad-e cukrot adni a gyereknek, a fiam pedig engedelmesen bekapta, majd alig várta, hogy leszálljunk, és kiköphesse a számára csípős édességet. Viszont mindenkinek volt tíz jó perce hazafelé.
Ugyanakkor én is láttam azt a videót, amelyben egy férfi kutyával – a szülőkkel előre egyeztetve – egy perc alatt elcsábította a játszótérről a gyerekeket, és egyáltalán nem nyugodtam meg a látottaktól. Sőt, gyerekkoromban nem egyszer botlottam „mutogatós bácsiba”. Mégis azt gondolom, hogy nem élhetünk állandóan azzal a gondolattal a fejünkben, hogy minden idős ember vagy minden férfi pedofil, aki a gyerekünket akarja megrontani.
Hollandiában barátlátogatóban láttam, hogy a gyerekek tavasztól őszig tulajdonképpen az utcán élnek egy kisvárosban, csak enni és aludni járnak haza, de enni se mindig. Egymás kertjében, egymás háza előtt játszanak, úgy, mint mi gyerekkorunkban.
Annak ellenére, hogy gyerekcsapatban csavarogtunk nyáron, a legtöbbször tudták a felnőttek, hogy merre járunk. Nem azért, mert mindenki percre pontosan előre bejelentette otthon a tervet, hanem azért, mert mindig találkoztunk valakivel, aki megkérdezte, mi újság, hova megyünk, hol voltunk. Így le lehetett nyomozni minket, ha nem értünk haza vacsorára. Úgy tűnik, ezeknek az időknek már rég vége a lakótelepeken és vidéken is.
