A legtöbben csak legyintenek, amikor a gyerekük nem viseli el magán a hosszú ujjú pólókat vagy a szandált, és betudják ezt annak, hogy kicsi még, az ilyesmi együtt jár ezzel az életkorral. Ha rövid időn belül megoldódik a dolog, akkor valóban nem is volt több az egész, mint egy a gyerekkor millió kis szeszélye közül, ha viszont hosszú időn keresztül fennáll a probléma, vagy megnehezíti a mindennapokat például az öltözködés terén, mindenképp orvoshoz kell fordulni, mert lehet szó hiperérzékenységről vagy szenzoros integrációs zavarról is.

A két fogalmat egyébként sokan keverik, pedig nem ugyanarról van szó annak ellenére sem, hogy léteznek megegyező tünetek – a szakembert tehát már csak a pontos diagnózis miatt is fontos felkeresni. Nekünk pedig most két szülő mesél a gyerekéről: az egyikük kislánya, Rozi hiperérzékeny, a másikuk kisfiának, Dávidnak viszont szenzoros integrációs zavara van.

„Minden évszakban komoly hisztik és viták előzik meg a cipővásárlást”

„Rozi a harmadik gyerekünk, ő a legkisebb a családban. Már akkor kicsit más volt, amikor hazahoztuk a kórházból, de nem annyira, hogy aggódni kezdjünk miatta. Ha első vagy második gyerek lett volna, talán észre sem vesszük, vagy teljesen természetesnek tekintjük a viselkedését, esetleg megpróbáljuk őt meggyőzni arról, hogy semmiségeken aggodalmaskodik, és hagyja abba.

Az sem könnyítette meg a helyzetünket, hogy több megnevezés is létezik ugyanarra a problémára. Hiperérzékenység, szuperérzékenység, hiperszenzitivitás vagy túlérzékenység, mind ugyanazt jelenti. Mi végül a szuperérzékenységet használjuk, hogy Rozi ne betegnek, hanem szuperhősnek tekintse magát – hiszen ez nem is betegség, hanem egy állapot, amivel nagyon jól együtt lehet élni, ha az ember megfelelő önismerettel rendelkezik.

Azt már csecsemőkorában észrevettük, hogy csak bizonyos rugdalózókban érzi jól magát, és az se volt mindegy, milyen pelenkát adunk rá. Az egyik gyártó termékében úgy ordított, mintha szögekkel lett volna kiverve, pedig csak egy nagyon picit zizegett az első öt percben, amikor feladtuk rá.

Ha véletlenül kifogytunk, mi nem szaladhattunk a sarki kisboltba vásárolni egy csomag akármilyen pelenkát: nekünk találni kellett egy drogériát, ahol árulták a megfelelő márkát. Ugyanez volt a helyzet a popsikrémmel, bár az az igazság, hogy a problémás krémet én magam is utáltam a kezemen, valahogy olyan kellemetlen érzés volt. Lehet, hogy a lányom tőlem örökölte a szuperérzékenységét.

Aztán később jött az a korszak, amikor nem lehetett Rozit letenni a fűbe, mert megőrült a lábát vagy a kezét csiklandozó fűszálaktól. Ha fűbe fektettem, képes volt úgy megfeszíteni magát, mint egy íjat, hogy csak a hasa érje a földet, és minél kisebb felületen érintkezzen a fűvel. Ez szerencsére a következő nyárra teljesen elmúlt – nem úgy, mint a cipőprobléma.

Minden évszakban komoly hisztik és viták előzik meg a cipővásárlást. Rozi ugyanis nem szereti, ha egy cipő »gyenge«. Gyengének számít minden olyan cipő, ami jó a lábára. Nem gyengék pedig azok a cipők, amik szorítják, vagyis kicsik.

Lábméretmérővel megmért huszonnyolcas lábra képes lenne huszonhatos cipőt húzni, és azt hordani addig, amíg véresre nem töri a lábát. Akkor tudunk csak méretben jó lábbelit vásárolni, ha pántokkal vagy cipőfűzővel nagyon szorosra lehet húzni, de még így is hetekig megy a hiszti, amikor fel kell venni, és nem találja megfelelően szorosnak. Az egyik ilyen hatalmas reggeli műsor után mentünk el pszichológushoz, aki kizárta a szenzoros integrációs zavart, és jó tanácsokkal látott el minket.

Rozinak szüksége van a csendre, éppen ezért ha elvonul a szobájába rajzolgatni, a tesóknak tilos a belépés. Rájött, hogy szereti a félhomályt, ezért kapott pár hangulatfényt. Azóta imád elvonulni, és órákig színezget, ha valami felzaklatja. Nem szereti a hangos helyeket, a nagy tömeget, de a természetet sem. Tavasszal nagyon zavarja a madárcsicsergés, és szinte fáj neki, ha a közelben harangoznak, vagy elmegy mellette egy mentőautó.

Elképesztően rosszul viseli az éhséget, de annyira, hogy ellenőriztettük a cukrát, mert attól féltünk, cukorbeteg. Ha megéhezik, úgy viselkedik, mint a csokireklámban a szereplők – és ugyanúgy vissza is változik, ha csillapíthatja az éhségét.

Nagyon erős érzelmei vannak, és borzasztóan empatikus. Már háromévesen könnyekig hatódott a filmeken, sőt akkor is sír, ha olyan komolyzenét hallgat, ami megérinti. A kedvenc sztorink Rozival, amikor a Guns ‘N’ Roses November Rain című száma alatt odabújt hozzánk, és megkért minket, hogy sírjunk együtt.”