Zolival még a gimi utolsó évében jöttünk össze odahaza. Szándékosan úgy választottunk főiskolát, hogy mindketten ugyanoda járjunk, és amikor lediplomáztunk, együtt költöztünk Budapestre is. Már kilenc éve voltunk együtt, amikor azon kaptam magam, hogy ami köztünk van, az már nem párkapcsolat, inkább csak barátság. Nem nagyon tudtam mit kezdeni ezzel egészen addig a pontig, amíg a munkahelyemen nem ismertem meg Bálintot, aki olyan szinten megfogott, mint előtte soha senki. Nem csaltam meg Zolit, de egyre több időt töltöttem Bálinttal, munka után beugrottunk egy italra stb. Sok-sok hét telt el így, mire elszántam magam: szakítok Zolival, és így tiszta lappal kezdhetek Bálinttal. Aztán megtörtént, amire nem számítottam: Zoli apja – akivel nagyon közel álltak egymáshoz – váratlanul meghalt egy szívrohamban, én pedig ott voltam két szék között a földön, és fogalmam sem volt, mit kéne tennem.

Zoli nehezen viselte az apja elvesztését, éreztem, hogy minden eddiginél jobban szüksége van rám, nem hagyhattam ott. A lassacskán épülő kapcsolatszerűségem Bálinttal erősen csillapodott, egy-két hónapig szinte minden létező szabadidőmet Zoli mellett töltöttem, de egy idő után ráeszméltem, hogy nem akarom elengedni Bálintot. Borzasztó nehéz volt, de összejöttem vele titokban, úgy, hogy Zoli még véletlenül se szerezzen tudomást kettőnkről. Ahogy Zoli lassan kezdett picit jobban lenni, úgy kezdtem én egyre többet kimaradozni, de mivel minden létező kifogást ellőttem a hónapok során, egy idő után rájött, hogy itt nem a sok munka, a családi ügyeim és a barátnőim vannak a háttérben, hanem valami más.

Rájött, hogy megcsalom, csak azt nem tudta, kivel. Amikor otthon szembesített a vádjaival, nem láttam értelmét tagadni a dolgot: elmondtam neki az igazat. Láttam, hogy a szemében egy pillanat alatt semmisültem meg, kb. emberszámba se vett, és már aznap mennem kellett a közös albérletből. Szar embernek éreztem magam, de utólag azért bennem is felmerült: jobb lett volna neki, ha rögtön a temetés után elhagyom?

Hajni története egyáltalán nem mondható tipikusnak, de azért ez nem jelenti azt, hogy időről időre ne történne meg valakivel. Az általa átélt szituáció azért igazán nehéz, mert első ránézésre nem állt előtte olyan, hogy helyes választás. Ha rögtön a gyászfolyamatelején elhagyja a párját, pont akkor marad magára, amikor a legnagyobb szüksége lenne támogatásra. Ha marad, akkor hosszú hónapokra, vagy akár plusz egy-két évre is beleragasztja magát egy olyan kapcsolatba, amiből már korábban ki kellett volna lépnie az elhidegülés miatt. Péter Zsuzsannamentálhigiénés szakember, gyásztanácsadó és gyászcsoportvezető szerint sem egyszerű egy ilyen helyzet, de létezik helyes választás.

A gyászfolyamatban mennyire fontos, hogy a gyászoló ne legyen egyedül?

Rendkívül fontos, hogy a környezete, a családja és a munkatársai ott álljanak mellette. Sok olyan gyászolóval dolgoztam már, akik azt jelezték vissza nekem, hogy egyáltalán nem toleráns velük a környezetük. A családtagok sokszor siettetik a gyászfolyamatot, és azt mondják, hogy „Miért nem vagy már túl rajta?” Régen ennek még gyönyörű hagyománya volt, nem véletlenül alakult ki a gyászév. A gyászoló fekete ruhával vagy fekete karszalaggal jelezte, hogy mit él át, így a környezete toleránsabban állt hozzá. Tudták, hogy nem lehet elengedni egy gyászoló kezét. A jelenlét nagyon fontos: a gyászolót nem szabad egyedül hagyni. Most siettetik az embereket a gyászban. Azt gondolják, hogyha a világ felgyorsult, akkor a gyászfolyamatnak is fel kell gyorsulnia, de ez nem így működik. A gyászfolyamat általában egy év, de nem ritka a két év sem. A gyász folyamata bármikor megakadhat, két év után mondják azt, hogy komplikált a gyász.

A jelenlét mellett egy hozzátartozó hogyan tud segíteni a gyászban?

A legfontosabb, hogy meghallgassa. Nem szabad tabutémának tekinteni a gyászt, lehessen beszélni az elhunytról. Egy gyászolónak támaszra van szüksége, és már az is hatalmas segítség, ha valaki időnként érdeklődik nála, hogy mi van vele. Amikor megszületik egy baba, a hagyományok szerint az első két hétben sokan látogatják az édesanyát, és ételt visznek neki. Ez a hozzáállás egy gyászolónak is óriási segítség.

Sokan azt gondolják, hogy a halott eltemetésével vége a gyászmunka folyamatának, mert végre felszabadul az ember, de valójában csak ekkor kezdődik a gyász feldolgozása. A temetés idején sokszor szinte sokkos állapotba kerülhet a gyászoló, gyakran azt se tudja, mi történik körülötte. Ilyenkor is nagy szüksége van segítségre, de a temetésnél a családtagok általában jelen vannak. Viszont miután megtörtént a temetés, utána sok gyászoló egyszerűen magára marad.

A párkapcsolatokra milyen hatással lehet a gyászfolyamat?

Még az erős, szeretetteljes párkapcsolatokat is ki tudja kezdeni…

És mi van azokkal a párkapcsolatokkal, amik már a gyász megérkezése előtt is problémásak voltak?

Furcsa módon a gyász akár össze is hozhat egy széthúzó párt. Előfordul, hogy a gyász mentén ismét jobban össze tudnak kapcsolódni. Több olyan kliensem is van, aki a válás helyett közelebb került a házastársához. A gyászfolyamat során meglátott valami olyat a párjában, amit addig nem. 

Lehet, hogy a szülei elvesztésével valaki rádöbben, hogy milyen törékenyek az emberi kapcsolatok, és milyen gyorsan elveszíthetjük őket, ezért sokkal jobban figyelni kezd a szeretteire, mint korábban. Néha ennyi is elég, hogy újra közelebb kerüljön a partneréhez. Persze ez nem általános, legalább ennyi – vagy inkább több – esély van arra is, hogy a gyászfolyamat közben bekövetkezzen a válás vagy szakítás.

Mennyire viseli meg a gyászolót, ha a párja egy ilyen folyamat közben magára hagyja?

Borzasztóan megviseli. Sokszor nem is akkor, amikor maga a gyászfolyamat történik, hanem akár évekkel később. A gyász egy beszűkült tudatállapot, ilyenkor a gyászolók szinte csak magukkal vannak elfoglalva. Még ha kapnak is segítséget, nem mindig veszik észre. Viszont miután ez az állapot véget ér, rájönnek, hogy cserben hagyták őket. A klienseimből ilyen mondatok szoktak előjönni egy ilyen szituáció kapcsán:

„Pont akkor.”

„Szemét dolog volt.”

„Megbocsáthatatlan”.

„Kihúzta a talajt a lábam alól.”

Egy újabb veszteséget élnek át azáltal, hogy a bajban nem számíthattak valakire, akiről azt gondolták, hogy mellettük van. Nagyon érdekes az is, hogy egy ilyen helyzetben kinek a döntése, ha válás, szakítás történik: a gyászolóé vagy a párjáé. Volt olyan kliensem, akinek elhunyt az édesapja, de már előtte is rossz volt a párkapcsolata. Pont ő volt az, aki elindította a válást, és azt mondta, hogy megkönnyebbülésként élte meg, hogy végre kiléphetett a kapcsolatából, mert annyira nem számíthatott a párjára. Akkora teher volt neki ez a kapcsolat, hogy ezt a kettőt együtt már nem tudta elviselni.