A századfordulót követő években, amikor a nők többnyire szoros fűzőt, több réteg alsóruhát, fodrokat, csipkéket, bokáig érő szoknyát, valamint leszállópályákat idéző, csodálatos kalapokat hordtak, és különösen ügyeltek arra, hogy még véletlenül se vegyék fel ugyanazt a darabot az ebédhez és a kellemes délutáni korzózáshoz, szóval a női divat e különösen pezsgő korszakában Anne Brigman nadrágban és csizmában, mázsányi fotósfelszereléssel vágott neki a vad és festői kaliforniai hegyeknek, ahol aztán meztelen antik istennőként fotózta saját magát (illetve néha különböző barátait vagy a húgát) a zord sziklák és romjaikban is impozáns fenyők társaságában, ami, mondjuk így, meglehetősen szokatlannak számított akkoriban. De hát Anne Brigman nem is volt átlagos nő.

A fotózás Isadora Duncanje 1869-ben született Hawaiin, amerikai misszionáriusok gyermekeként, aztán 16 évesen hozzáment egy hajóskapitányhoz, akinek az oldalán bejárta az egész világot. 1900-ban, miután megunta a végtelen hajóutakat (illetve valószínűleg a férjét is), Oaklandben, a San Francisco-öbölben telepedett le, ahol teljesen beleszeretett a fotózásba. Épp a legjobb időben, hisz az amerikai fényképészet ezekben az években kezdett látványosan felzárkózni az európai mellé; New Yorkban beindult az Alfred Stieglitz köré szerveződött, az Akadémiától független piktorialista vagy fotószecessziós mozgalom, és 1903-ban megjelent a rövid életű, de annál fontosabb fotóművészeti folyóirat, a Camera Work első száma, Anne Birgman pedig hirtelen az események frontvonalában találta magát. Ugyan kilométerekben (vagy inkább mérföldben) mérve elég messze volt New Yorktól, páratlanul látványos fotóinak híre gyorsan túljutott a San Francisco-öböl és Kalifornia határain, és 1905-ben az egyébként roppant kényes fotószecessziós társaság is a soraiba fogadta (mondjuk afféle levelező tagként), három évvel később pedig – egyedüli nőként – teljes jogú tag lett.