„Az apám nem volt valami sikeres kommunikátor. Nagyon sikeres volt pénzügyi tanácsadóként, de amikor az érzéseiről kellett volna beszélnie, mintha kettőig sem tudott volna számolni. Gyerekkoromban a szülinapomra mindig elhalmozott drága ajándékokkal, de egy jó szót vagy ölelést sose kaptam tőle. Egy szimpla kérés is úgy hangzott tőle, mintha egy hivatalos dokumentumban szólítana fel a válaszadásra. »Kikérném a véleményed ebben a témában. Üdv, Apa.« És mindezt persze email-ben.”

Több hónap pszichológiai tanácsadás során sikerült Tamásnak ráébrednie arra, hogy ha valaha valami is változni fog az apjával való kapcsolatában, az csakis ő lehet. Elsőre fájdalmas és nehéz volt ezt beismernie, de végül eljutott oda, hogy nem lett ideges és semlegesen tudott reagálni édesapjára az ilyen helyzetekben. Évekkel később, miután az apja hirtelen meghalt egy szívrohamban, békében, harag nélkül tudott emlékezni rá. Sajnos nem minden ember ilyen szerencsés.

A kommunikáció nagyon fontos alappillére minden kapcsolatnak.

A szavaink és cselekedeteink által mutatjuk be és fejezzük ki magunkat. Hasonlóan Tamás édesapjához, nem mindenkinek megy ez könnyen. Gyakran a visszautasítástól való félelem vagy a rossz tapasztalatok gátolnak meg valakit ebben, de az is előfordul, hogy egyszerűen csak nem találjuk a megfelelő szavakat. Tapasztalatom szerint mindenki arra vágyik, hogy mások könnyen megértsék őt, de sajnos ezt néha varázsütés-szerűen várjuk el. Pedig ez sajnos nem megy ilyen könnyen.

Az önkifejezés nagy kihívás lehet, főleg ha valakit nem arra bátorítottak gyerekkorában, hogy kimutassa az érzéseit.

Sok kliensemmel dolgozunk hasonló nehézségeken. Van, aki nem tudja megmondani az anyjának, hogy már megbocsátott neki, van aki képtelen elmondani a feleségének, hogy miért nem kívánja őt és van olyan is, akinek gondot okoz beismerni a férjének, hogy mekkora hatással is van rá, mióta bekerült az életébe.

A szellem-feleség

Éva és Gábor öt évig tartó házassága egy nagyon hosszadalmas és fájdalmas válással végződött. Éva most próbálja megérteni, hogy mi miatt nem működött a kapcsolatuk, és hol hibáztak. Kérdésemre, hogy mi volt rossz a házasságban, Éva először azokat az eseteket említi, amikor Gábor bántotta őt. Például amikor azt mondta, hogy utálja őt, vagy amikor a barátaik előtt vesztek össze. Valóban sokszor éreztem azt, hogy a szavai bántanak. Sok beszélgetést és vitát pörgettem vissza újra és újra a fejemben, de azt kell mondanom, azokkal a szavakkal bántott meg a legjobban, amiket nem mondott ki. Soha nem mondta azt nekem, hogy szép vagy vonzó vagyok. Soha nem mondta, hogy büszke vagyok rád vagy ne aggódj, minden rendben lesz. Házasságunk utolsó két évében nem is voltam már igazán feleség. Csak egy feleség szelleme voltam. Nem arról van szó, hogy nem voltam jelen, hanem egyszerűen nem léteztem az ő számára. Remélem, hogy egy nap találok valakit, aki ragyogónak és elbűvölőnek lát engem, és ezt ki is tudja mondani. Hiszek abban, hogy megérdemlem valaki figyelmét, idejét és elismerését. Hiszem, hogy megérdemlem a boldogságot.

A 18 éves Dani hetente jár hozzám. Eleinte szerelmi bánat miatt keresett fel, de mostanában ennél súlyosabb témákról beszélgetünk. Suli után egyre kevésbé megy szívesen haza, ha teheti kerüli a családját. Amikor otthon van, pattanásig feszült a helyzet közte és az anyja között, így mostanra már inkább nem is beszélnek. Dani apja általában este 9 után érkezik haza, és általában részegen. Nem tör-zúz, és nem is hangoskodik igazán. Ilyenkor csak rossz a hangulata, és könnyebb vele konfliktusba kerülni. Dani ilyenkor behúzódik a szobájába, hogy ne is kelljen találkoznia vele. De sajnos így is hallja szülei szóváltásait.

„Anyám egy nagyon okos nő, de ebben a témában mintha teljesen elveszítené a józan eszét. Akárhányszor megpróbáltam felhozni apa alkoholproblémáit, elterelte a szót. Ez tabu volt. Ilyenkor mintha felhúzna egy falat magunk közé, amin sem az észérvek, sem az érzelmek nem hatolnak át. Úgyhogy egy idő után már nem próbálkoztam. Mostanában már alig beszélünk, és igyekszem minél kevesebb időt otthon tölteni.”

Halálfélelem

Liza és Kata jó barátnők voltak. Annak ellenére, hogy anyaként és dolgozó nőként elég szoros menetrendjük volt, mindig szakítottak időt arra, hogy találkozzanak. Pár hónapja Liza elvesztette a férjét egy baleset következtében. Katát Liza édesanyja értesítette a halálesetről. Liza másnap kapott egy sms-t Katától, hogy nem akarja zavarni, és majd pár nap múlva keresni fogja. De utána nem jelentkezett egy hétig. Liza ekkor már úgy volt vele, hogy most már felhívja ő, mivel pár nap múlva lesz a temetés. Felhívta Katát, és elmondta neki a temetés helyszínét és időpontját. Meghívását hosszú csend követte, majd Kata azt mondta, hogy elnézést kér, de nem fog tudni menni, majd valamilyen indokkal gyorsan elköszönt. Liza értetlenül állt az eset előtt, de a családja mellett nem volt ideje ezzel is foglalkozni. A temetés után egy másik barátnője említette neki, hogy ő is beszélt Katával, aki azt mondta, hogy nem bírja elviselni a temetéseket. Liza pár nappal később felhívta barátnőjét és elmondta neki, hogy ugyan rosszul esett neki, de megérti, hogy ez Katának egy nehéz téma. Újra elkezdtek beszélni és találkozgatni, de Kata rendszeresen elterelte a témát, ahányszor szóba került Liza férje. A beszélgetések így egyre rövidebbek lettek, a találkozók pedig egyre ritkábbak. Ma már az egyetlen kommunikáció közöttük egy halkan elmormogott „szia”, ha véletlenül találkoznak az utcán.